A Sabangban található földalatti folyó a világ 7 új csodájának egyike. Legalábbis valamikor volt valamilyen internetes szavazás, melyen beválasztották, s ezt azóta az egész környéken lelkesen hirdetik. Számomra mondjuk ez csak annyit bizonyít, hogy a filippínók is tudnak szavazóprogramot írni ;o) Lényegében tehát ezért iktattuk be az útitervbe Sabangot. Ehhez képest a folyót végül nem sikerült megnéznünk…
Fenti állítás annyiban azért nem teljesen pontos, hogy mivel több helyen is olvastam, hogy a folyó valójában nem egy nagy durranás, a fő cél nem is igazából ez, hanem az oda Sabangból a dzsungelen át vezető két ösvény, a Monkey trail és a Jungle trail volt az igazi cél, a folyó csak amolyan ’ha már úgyis ott vagyunk, és eltúrázunk oda, hát nézzük meg azt is’ jellegű dologként szerepelt.
Mivel előzetesen azt is olvastam, hogy mióta ez a bizonyos szavazás megtörtént, vagyis mióta a folyó új 7 csodaszámba megy, hirtelen rendkívül sok lett a látogató (tehát a filippínók nem csak a szavazóprogramokhoz, de a marketinghez is értenek), oly’annyira, hogy manapság már korlátozzák az egy nap beengedett látogatók számát, sőt mi több, hetekre előre jegyet kell foglalni. Nos hát, így tettünk mi is, szépen akkurátusan leleveleztük az előre befoglalt szállással, hogy ugye a helyzet ez, ezért mi ezen és ezen a napon szeretnénk menni, ugye tudnak nekünk jegyet foglalni? Ugye? Mire ők megnyugtattak, hogy még véletlenül se aggódjunk, ha már olyan bölcsek voltunk, hogy náluk foglaltunk szállást, hát az csak természetes hogy automatikusan mehetünk a folyóhoz is. Hát aztán persze hogy nem mehettünk…
Tehát ebben a tudatban, valamint szépen megnyugodva, ahogy azt tanácsolták is, még a megérkezésünk estéjén érdeklődünk, hogy akkor hogy is van ez a másnapi túra. Érdeklődésünkre pedig az éppen szolgálatban lévő, vagy csak szerencsétlenségére éppen arra ténfergő alkalmazott jellegű kislány előbb értetlenkedik, nagy szemeket mereszt, majd közli, hogy hát itt bizony van egy kis bökkenő, merthogy nem úgy van az, hanem hogy be kell jelentkezni, méghozzá délután 4-ig, és akkor másnap mehetsz. És volt mindehhez éppen délután 6. Na erre mi is mondjuk, hogy nem úgy van az, merthogy ők ugyebár foglaltak nekünk, melyet szépen vissza is igazoltak, meg hogy ne aggódjunk. Ugyebár. Viszont ekkor egy kicsit már azért kezdünk aggódni. De ezt persze rutinosan nem mutatjuk, viszont ugyancsak rutinosan előbányásszuk a minderről szóló levelezést. Kislány még nagyobb szemeket mereszt, és legalább két percig bámul a papírra. Ennyi időbe telik neki még támad valami mentőötlete, hogyan is kerüljön ki szorult helyzetéből. Aztán ötlet megjön, jöjjünk csak, ír egy papírt, mely szerint náluk szálltunk meg, valamint délután 5kor érkeztünk, tehát ebből kifolyólag nem tudtunk 4ig bejelentkezni, tehát ezzel a kis papírkával menjünk oda holnap reggel de pontban 8ra, és akkor talán mehetünk. Kissé kételkedek, mint utólag kiderült, nem teljesen alaptalanul.
Nade a remény hal meg utoljára, másnap reggel így is teszünk. Azazhogy majdnem így, mivel előző esti javaslatom, miszerint a biztos felébredés érdekében mindkettőnk telefonját állítsuk csak be, K által mereven elutasításra kerül, mondván ugyan mit aggódok, elég az övé is. Aztán persze hogy a tervezett 7:30 helyett 7:49-kor riadok fel, az ébresztés elmaradásának okát firtató kérdésemre pedig értetlen tekintet a válasz ;o)
Az irodához való érkezésünk így 8:00 helyett 8:11-re tehető, de be kell lássam, ez már se nem osztott, se nem szorzott. Rövid sorbanállás, közben megfigyelés, ahogy egy srác rövid alkudozás után szitkozódva távozik, mert nem mehet aznap (igencsak rosszat sejtünk…), majd előadjuk a sztorit, annak rendje és módja szerint: foglalás, késői érkezés, nem tudás hogy nem így működik, stb, stb. Kislány sajnálkozik, nem tehet semmit, szabály az szabály, csak másnap mehetünk. Hiába minden, mi csak és kizárólag ezért az egy dologért jöttünk a távoli Európából a gyönyörű Fülöp-szigetekre, másnap már megy is a gépünk haza, mit sem ér, nem hatja meg. Végül bedobom, hogy akkor legalább a túraösvényeket hagy, ha már a folyót nem is. Aztán a következő meglepetés itt ér: kislány közli, mindkét ösvény le van zárva, csak a parkőr állomásig mehetünk rajtuk, tehát úgyis banca-val kell. Azazhogy kellene, merthogy ugyebár nem mehetünk…
Na ennél a pontnál feladjuk, belenyugszunk, szomorkodunk. Nem is igazából a folyó miatt, az így már teljesen jelentőségét veszítette, hanem a jókis dzsungeltúrák miatt. Előzetesen ugyanis a fél netet feltúrtuk (amely mint tudjuk összesen 1059 dvd, vagy pornóoldalak nélkül 2 dvd ;o), hogy találjunk valami dzsungeltúra szerűséget, de sajnos sikertelenül, ez a két ösvény tűnt egyedül valami hasonlónak. És most ez is veszni látszik…
Csak ne hagyjuk már annyiban, nézzük meg hol is van az a parkőr állomás, illetve hogy mennyire is van az lezárva… Talán annyira mégsincs, vagy ha van is, hát hátha meg lehet ezt oldani valahogy. Gyors reggeli, aztán lássuk. Szintén előzetes ismereteink alapján tudjuk, hogy a strand végében van egy kis mangrove folyócska, aminek a hídját elpusztította ugyan az 1998-as tájfun, de vannak csónakosok akik átvisznek, s utána kezdődnek az ösvények. Na gyerünk, lássuk. Folyó valóban van, csónakok is vannak, meg egy kis tutaj is. Hogy a hidat miért nem sikerült cirka 15 év alatt újáépítani, az rejtély, a folyócska szélessége nem több 10 méternél. Ahogy ott bámészkodunk, éppen jön pár ember egy guide szerűséggel, mint később kiderül, egy drótkötélpályához mennek, amin az öböl túloldalán lévő hegyről lehet lecsúszni 800 méter hosszan. Ez sem lehet rossz… A guide kérdi hogy mi is oda megyünk-e, hát persze hogy oda, így átvisznek. Átvágunk egy újabb széles, hófehér homokos strandon, túloldalán már kezdődik a dzsungel, kis ösvény vezet felfelé. Még az aljában érdeklődünk az ösvények felől, hát a guide is mondja hogy bizony le van zárva mindkettő, innen csak a drótkötélpályához visz az út. Nem baj, menjünk, hátha visz az tovább is. Elindulunk felfelé, a dzsungel egyenesen remek, pont amire vágytunk. Mélyzöld minden, hatalmas fák, nem győzünk bámészkodni, és rettenetesen sajnáljuk hogy nem tudunk ebben túrázni. Meleg van, izzadunk mint a ló, de hamarosan feltűnik a drótkötélpálya felső vége. Rögtönzött útitársaink, akik valóban ide jöttek, elkezdenek papírokat töltögetni, meg beöltözködni. Mi inkább a továbbvezető ösvény felé tekingetünk, majd egy óvatlan pillanatban le is lépünk.
Alig tűnik el mögöttünk az állomás, Kn szokás szerint máris eluralkodik a para, lelki szemei előtt már egy fülöp-szigeteki börtönben várja a NatGeo Bekasznizva külföldön c. műsorának stábját. Ugyan próbálom nyugtatgatni, hogy még semmiféle lezárást nem láttunk, de nem nagyon hatja meg, a parkőr állomásig még hátralévő pár perces utat egy vészmadárral a hátam mögött teszem meg.
Innen aztán sajna valóban nincs tovább, ezt az utunkat álló parkőr elég világosan értésünkre is adja. Ellenben javasol egy másik utat vissza, melyen egy kisebb részt a dzsungelben megtéve, kb. egy órás sétával a mangrove folyóhoz érhetünk vissza. Ha nincs ló, jó a szamár is, gyerünk hát ezen, meg is mutatja hol kezdődik, merre és hogyan menjünk. K szerint persze el fogunk tévedni, soha nem találunk vissza, itt halunk meg Palawanon a dzsungelben, és hasonlók. Az útmutatás valóban el is kél, lévén az ösvény nem mindig egészen egyértelmű, s igazán kusza dzsungelben vezet, de azért eltévedés szóba sem jön. Kárpótlásnak megteszi ez is. Hegyre fel, hegyről le, remek a táj, kisebb patakocskákon is át kell kelni, épphogy át lehet ugrani őket. Aztán egyszercsak valóban visszaérünk a folyó partjához, azt követve pedig a tengerhez. Tutaj éppen a túloldalon, de egy csónakos kissrác látja ahogy ott téblábolunk, s értünk jön. Visszasétálunk a szállásunkra, már csak egy jó sör hiányzik…
Kissé elfáradtunk, mi lett volna ha nincsenek zárva az ösvények? De ezen nem töprengünk sokat, inkább elugrunk sörért. A helyi kínálat San Miguel, Red Horse és valami Coronita féleség, amit light bier-nek hívnak, tehát ez szóba sem jöhet ;o) A Red Horse viszont kiváló, a 6,9%-os alkoholtartalmának köszönhetően kellőképpen ütős , és kapható literes kiszerelésben is! Így aztán az itteni meleggel kombinálva, délután jót alszunk tőle a strandon. Hogy miért nincs ilyesmi otthon…? ;o)
