Ha ezt egy magyar rendőr látná…
…hát lekapná a sapkáját, jól összegyűrné, földhöz vágná, majd szépen akkurátusan megtaposná. Nade hogy miért is? Ebből a bejegyzésből kiderül ;o)
Előzetesen úgy kalkuláltunk, hogy értékes időt spórolunk, ha Hongkongból az utolsó géppel megyünk Manilába, majd onnan az elsővel tovább Puerto Princessába. Ez feltételezett egy reptéri éjszakázást Manilában, ami előzetesen rendkívül simának tűnt, csináltunk már ilyet, aztán… Aztán annyira mégsem lett az.
Tehát elmúlt az utolsó Hongkongban töltött napunk is, megnéztük amit eddig még nem sikerült, de mindenképpen szerettünk volna, majd vissza a szállodába, felvesszük az otthagyott csomagokat, és irány a Temple street, a jól bevált dai pai dong, vagyis utcai kajálda, ahol már kétszer is ettünk. Az utolsó (hongkongi, nem jeruzsálemi) vacsora remek, még ajándék moszatlevest is kapunk, de nem sikerült rájönnünk hogy miért. Talán mert visszatérő vendégek vagyunk? Az utolsó dollárjaink sörre költjük, majd irány a reptér, kezdődik az utunk kalandosabb része ;o)
Maniláig minden simán megy, határellenőrzés megvan, vámvizsgálat megvan (nem, nem hoztunk semmit rokonoknak, max majd viszünk ;o) pénzt is váltunk, kiváló árfolyamon, mint utólag kiderül. A 36 db 1000 pezós meglehetősen vastag köteget alkot, ezeknek az ezres a legnagyobb pénzük? Akkor most lássuk, honnan is indulunk tovább? A dolgok ennél a pontnál kezdenek bonyolódni, sehogyan sem akar meglenni a megfelelő terminál megfelelő kapuja. Mindeközben persze egymásnak teljesen ellentmondó információkat kapunk, van aki át akar zavarni másik terminálra, van aki azt mondja hogy ez a jó. A járatunk persze nincs kiírva sehol. Aztán nagy nehezen kiderül hogy miért nem: hát mert már úgy éjjel egy óra, a check-in pedig kettőkor nyit. És akkor majd ki is lesz írva. De legalább már tudjuk hogy jó helyen vagyunk. Nem ártana aludni egy keveset, de hát itt azt max a földön lehet, amit az utastársak előszeretettel tesznek is. Kész menekülttábor. Letelepszünk egy félreeső sarokba, és várjuk a bűvös két órát. Amint eljő, ismét megyek nézelődni, érdeklődni, de rossz hírrel térek vissza: becsekkolni csak négykor tudunk, lévén a gépünk csak 6:30-kor megy. Ez így annyira nem jó, nem akaródzik a földön aludni. Mentőötletem támad: ha becsekkolunk mobilon, talán be tudunk menni. A gond csak az, hogy a telefonjaink már haldoklanak, és bár dugalj van mindenfelé, ámde filippínó szabvány, amihez a Hongkongban beszerzett átalakítónk sem jó.
K mobilján nagynehezen még éppen megcsináljuk, hurrá, gyerünk gyorsan mielőtt végképp lemerül és elveszik minden. Külön pult van a netes/mobilos becsekkolóknak, ámde az előttünk álló három emberrel így is vagy negyed órát szarakodnak. Végre sorra kerülünk, elmagyarázzuk a kislánynak hogy nincs túlsúlyunk, hiába bizonygatja, mivel előzetesen okosan vettünk plusz 5-5 kilót. Megérti, valóban, ok, mehetünk. Hajnali három felé járunk, és még nem aludtunk… A váróban hatalmas tömeg, szinte teljesen tele van. Sebaj, azért csak találunk pár szabad helyet, ahol szépen végig is fekszünk, ahogy azt kell. Aludni azonban nem igazán tudunk, lévén egyfolytában az éppen induló járatokat mondogatják befelé, meg az utasokat akik azonnal menjenek a kapuhoz. Félálomban ezt hallgatjuk, és igyekszünk fülelni, nem a mi nevünket mondják-e. Persze nem, de az éjszaka azért zaklatottra sikerül.
Végre eljő a hat óra, végre a mi gépünk mondják, na gyerünk. Sima út ez is, egy óra alatt itt is vagyunk, nagyrészt persze alszunk.
Puerto Princessában végre kellemes meleg fogad, erre vártunk végig Hongkongban. Rövid pakolás, átöltözés, majd irány a San José buszterminál, természetesen triciklivel, ami a Fülöp-szigetek egyik meghatározó közlekedési eszköze. Hogy mi is ez valójában, az megérne egy külön bejegyzést, lehet hogy még lesz is ;o) Szóval röviden egy motor, műszakilag egy úgy 30 éves, több százezer kilométert futott Simson színvonala, melyhez egy hatalmas oldalkocsiszerűség van (természetesen szigorúan házilag, lásd még sufnituning) eszkábálva. Dizájnilag minden ami elképzelhető, és az is ami nem, határt csak a tulaj általában meglehetősen élénk fantáziája szab. Elég az hozzá, hogy láttunk BMWnek maszkírozottat is ;o) A műszaki színvonal azonban könyörtelen dolog, átlagsebességünk úgy 20 km/h lehet.
Azért így is odaérünk, csak lassan. A buszterminálon pedig fogad a Fülöp-szigetek másik jellegzetes közlekedési eszköze, a jeepney. És hogy ez micsoda? Nos ez egy elképesztő hibridje a dzsipnek és a busznak. A eleje mintha egy klasszikus Jeep lenne, lévén mert az eredete valóban az, az első ilyeneket még az amcsik által itt hagyott katonai dzsipekből alakították át. Utána viszont következik a busz rész, vagyis egy hosszú és zárt, ámde ablakok nélküli hely, aprócska padokkal. A tetőn végig csomagtartó, melynek nagy jelentősége van! Dizájn tekintetében meglehetősen hasonlít a triciklihez. Ennek a műszaki színvonaláról csak annyit, hogy egy roncsderbin valószínűleg már nem engednék indulni. Útközben lesz alkalmam megfigyelni egyet félkész állapotban: az eszköz abszolúte házi készítésű, valahogy úgy állítják elő, mint ahogy a tereprally autókat is. Elkészül egy csőváz, csak erre nem egy mindössze 60 kg-os karbon-kevlár kasztni kerül, hanem lemezek. Talán ezért nem próbálkoznak a tereprallyval ;o) Aztán bele egy özönvíz előtti kínai vagy japán teherautómotor, és máris kész a jeepney.
Kiderítjük hogy melyik a nekünk megfelelő, majd várunk hogy megteljen, és indulhatunk is. Már előzetesen elhatároztam, hogy én a tetején fogok utazni, mert hát azért mégis, ha már a 7es buszon ezt nem tehetem meg, akkor itt a kiváló alkalom. Előzetes ismereteim alapján tudom, hogy ezeken aztán mindent szállítanak, de ami nemsokára következik, arra azért nem vagyok felkészülve. Szóval a jeepney szépen lassan kezd megtelni, illetve mellé a legkülönfélébb dolgokat halmozzák összevissza, italosrekeszek, kartondobozok dögivel. Ezeket aztán szépen fel is pakolják a tetejére, úgy kb embermagasságban. S amikor mindennel végeztek, gyerünk fel, indulhatunk is, irány Sabang, én az upper deck-en, K belül. Elhelyezkedek pár rizses zsák között, néhány helyi egyén és egy izraeli lány társaságában, remek lesz ez így! Ámde alig megyünk pár percet, máris megállunk egy festékboltnál, mely előtt cementes zsákok és egyéb építőanyagok sorakoznak. Rosszat sejtek…
És a sejtéseim hamarosan be is igazolódnak, elkezdik felpakolni a cementes zsákokat. Először csak a hátsó létrákra erősítgetik, de aztán jön a tetejére is, pár négyzetkilométer hullámlemez, illetve vasrudak társaságában. Velem nem nagyon törődnek, ha éppen útban vagyok, illedelmesen megkérnek hogy leszek szíves arrébb ülni. Hamarosan persze nem tudok már hová, csak a már korábban felhalmozott cuccok tetejére, onnan viszont leparancsolnak amikor indulunk, kénytelen vagyok a cementes zsákok tetejére. Hamar úgy nézek ki mint a disznó, ráadásul így én leszek a legmagasabb pont, és mivel menetiránynak háttal ülök, kíváncsian várom mikor jön egy alacsonyabb ág, ami úgy lever onnan mintha soha ott sem lettem volna. Ez végülis nem jön, bár folyamatosan tekintgetek hátra (vagyis előre, ez nézőpont kérdése), és időnként igyekszem lehúzni a fejem, már amennyire tudom.
Útközben persze felveszünk még embereket, a csomagjaikkal együtt, ami kivétel nélkül hatalmas jutazsákokat jelent, hogy mi lehet benne, nem tudom, azt meg, hogy miért hurcolásszák összevissza, végképp nem, de ezek legalább puhák, így előbb-utóbb azért úgy-ahogy kényelmes helyem lesz. A végére a jeepney kb dupla olyan magas lesz, úgy látszik a Fülöp-szigeteken is van emeletes busz ;o)
Az út vége felé pedig mindez fordítva, vagyis az emberek szállingóznak lefelé, és minden ilyen alkalommal a csomagjaikat is kiássák a tetőről, ami szerencsés esetben éppen a legalján van. A 80 km-es út így vagy három órán át tart, de végül csak megérkezünk Sabangba.
Kaland kellett? Hát azt máris megkaptuk. Pó apó, ez tetszeni fog Neked is ;o)
