Jóllehet már ismét Manilában ülünk (immáron másodszor utunk során, de még nem utoljára), s a csatlakozást várjuk Kaliboba (mármint amikor ezt írtam, a tényállás valóban ez volt, de mivel a feltöltés sajnálatos módon már nem sikerült, ezért ez már Boracayon történik), erre a bizonyos momentumra, nevezetesen az El Nido – Coron hajóútra úgy érzem még vissza kell térjek.
Ugorjunk hát vissza két napot az időben, egészen péntek hajnali háromnegyed hatig, mikor is óra csörög, ismét egy korai kelés, egy óránk van megreggelizni és gyorsan összekapni magunk, aztán indulás a kikötőbe. A reggeli már kissé kapkodósra sikeredik, de a két jókora argentin marhahúsos szendvicset (hjah, a globalizáció…) hősiesen letolom. Mire kiérünk a kikötőbe, már azon morfondírozom, hogy talán mégsem kellett volna, legalábbis a gyomrom már kissé kavarog, pedig még szilárd talaj van a lábunk alatt. Hogy mindez valóban a gyors zablásától, esetleg van némi szerepe benne a tegnap bozótvágó machete-vel felszeletelt kókusznak, végül sem derül ki.
Az indulás 7:30-ra van kiírva, de persze ekkor még semmi. Nem lepődünk meg, nem idegeskedünk, ez a filippínó ritmus, majd elindulunk ha eljön az ideje. Lassacskán azért csak elkezdődik a beszállítás, csomagok be alulra, mi pedig a fedélzeten keresünk egy többé-kevésbé megfelelőnek tűnő helyet, ablak mellett persze, hogy kilássunk. A hajó egyébként úgy néz ki mint egy túlméretezett banca, kb. mint a dunai vizibuszok, csak lényegesen keskenyebb, ha nem számoljuk a két oldalt jó messzire kinyúló ’bolhalábakat’. Ha számoljuk, akkor lényegesen szélesebb. Fedélzetén az utastér, padok hosszában, mint otthon a metrón. Keresztben, a padok magasságában hatalmas gerendák, melyek a bolhalábakat tartják. Az ablakai néhol bedeszkázva, de ennek ekkor még nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget. Egyébként remek egy szerkezet, semmi turistás nincs benne, noha ezt az útvonalat jellemzően inkább turisták járják, az arány most is kb. háromnegyed – egynegyed, a turisták javára. Éppen ilyesmivel szerettem volna utazni.
Ahogy ott ülünk, és várjuk az indulást, K arcára már kiül a félelem, és nemsokára jönnek az ilyenkor szokásos kérdések is, mi lesz ha elsüllyedünk, stb. Hát ugyan mi lenne, kiúszunk ;o) Ez persze nem nyugtatja meg, ellenben engem e fontos problematika elbagatellizálásával vádol. Kissé komolyabbra fordítom tehát, próbálom nyugtatgatni, hogy elég nagy ez a hajó, ezen kívül évek óta járja ezt az útvonalat, és ez idő alatt még egyetlen egyszer sem süllyedt el, talán csak nem pont most fog, de nem sok sikerrel. E pillanatban egyébként még jómagam is teljesen kellemes és nyugodt útra, amolyan sétahajókázás féleségre számítok. Nehéz lett volna ennél nagyobbat tévedni ;o)
Pont egy órás késéssel indulunk, időközben a felső fedélzetet is jól telepakolják mindenféle dobozokkal. Kiosztják az utastér elejében felhalmozott mentőmellényeket, melyet mindenki mosolyogva fogad, ráülnek, háttámlának használják, stb. Ahogy kimanőverezünk a kikötőből, rögtön kimegyek az orrába, fényképezgetem a tájat. Egyszerűen nem lehet betelni a körös-körül mindenfelé elterülő, a tengerből meredeken kiemelkedő, dús és buja zöld növényzettel benőtt hatalmas mészkősziklák látványával. Szépen lassan kiérünk az öbölből, a tenger egyre inkább hullámzik, de ez ekkor még inkább mókásnak tűnik. A gyomrom továbbra is éppen annyira kevereg, mint már a kikötőben is, egyelőre még semmi extra hatás. Visszamegyek az utastérbe, leülök a helyemre. A hullámzás egyre csak fokozódik, s ezen a ponton kezdem úgy érezni, ebből akár még gondok is lehetnek. Nem nyújthatok túl szép látványt, az utastársak tippeket adnak, mit is kell tenni ’motion sickness’, avagy tengeribetegség esetén. Én azonban inkább a saját módszerre szavazok, gyerünk ki a friss levegőre, ott biztos jobb lesz. Kiülök az utastér elejébe, a felső fedélzetre, vagyis az utastér tetejére vezető lépcső tetejére, és már erősen szenvedek. Kisvártatva jön K is, érdeklődik hogy minden rendben-e? Hát nem, semmi sincs rendben. Talán ha le tudnék feküdni, kicsit jobb lenne. Bent ez esélytelen, így megkérem hogy hozzon fel két mentőmellényt, majd azokra ráfekszem. De mire visszaér velük, a kis Vuk már igencsak türelmetlenkedik. Keserű nyál, állkapocszsibbadás, a rutinos alkoholisták tudják hogy innen már ritkán van visszaút ;o) Nos, nekem ezúttal még van, bár igencsak sietős tempóban kászálódok le a tetőről, és megyek hátra a hajó oldalában, hogy ha már, hát mégse csak úgy mindenki előtt. De mire hátraérek, a késztetés múlóban. Ácsorgok ott egy kicsit, éppen az utastér végének magasságában, ezután következik a wc, kiváló hely ha a szükség mégis úgy hozná. De egyelőre nem hozzá, így kissé hátrébb sétálok, a hajó legvégébe, ahol a legénység éppen főzőcskézik valamit, mármint az a része amelyik éppen nem az itt található padokon alszik. Leülök szépen melléjük, fej lehajt a térdre, kényelmesnek nem kényelmes, de az állapot fenntartható, s ami jelen helyzetemben nagy jelentőséggel bír, nem rosszabbodik tovább. Fél órát biztos elücsörgök ott, lehet többet is, mire ismét megjelenik K, hogylétem felől érdeklődni. Köszönöm, változatlan.
Aztán amikor már úgy érzem hogy eleget ücsörögtem ott, valamint már eléggé útban vagyok a legénységnek, veszem a bátorságot hogy visszatérjek az utastérbe. Pozíciót foglalok az egyik keresztben lévő hatalmas gerendán, a fejem az előttem lévő padon helyezkedő mentőmellények közé helyezem, lehetőleg ne is lássam ahogy imbolyog minden. Így kissé jobb. Nem telik el azonban sok idő, s kiérünk a Palawan északi végét övező szigetek közül, ahol már valódi háború dúl. Ahogy ott vegetálok, s szkanderozok a gyomrommal, egyszercsak óriási adag víz érkezik az utastérbe, elborítva mindent és mindenkit aki és ami az oldalsó padokon megtalálható. Bambán felnézek, felkapom a padon lévő cuccaink, de a világ már forog. A matrózok igencsak sietősen a fedélzeten fekvő deszkákat szögezik az ablakok elé, nekem pedig már csak annyi lehetőségem maradt, hogy hirtelen K kezébe nyomjak mindent ami az ölemben fekszik, és kirontsak az utastérből a szűk ajtónyíláson. E röpke pár pillanat alatt is eszembe jut azonban Tróger Úr, aki nagyobb tömeg előtt csakis ’római császár’ pozícióban hajlandó hányni, mert hát azért mégis, az ember az utolsó pillanatokban se veszítse el a méltóságát, így ahogy kiérek, nem csak úgy szimplán térdre rogyok, hanem elegánsan fél térdre ereszkedek, megmarkolom a kötelekből álló korlátot, hogy lehetőleg azért mégse essek ki, és a kis Vuk máris fejest ugrik a Dél-Kínai tengerbe. Az egyik matróz bátorítólag veregeti a vállam, feltehetőleg nem kevés ilyet látott már. Mikor úgy érzem hogy távozott aminek távoznia kellett, nagy nehezen feltápászkodok, s hátratántorgok a hajó végébe. A wc-ből hasonló hangok hallatszanak ki, úgy tűnik az egyik utastársnak még arra is volt ideje hogy odáig eljusson. Kissé irigylem érte. A hullámok már folyamatosan beterítik az egész hajót, kapok is egy olyan adagot, hogy akár a vízbe is ugorhattam volna, akkor se lennék vizesebb.
Kifújom magam, így azért egy kicsit szebb a világ, rövid időre egész jól leszek. Gyerünk vissza a helyünkre. K addigra becsomagolta a cuccaink az egyik esőkabátba, remek ötlet, így legalább talán azok szárazon maradnak. Érdeklődök a hogyléte felől, s bár hozzám képest egyenesen remekül van, azért nemsokára ő is hátrafárad ezen az égövön nem őshonos állatokat telepíteni a tengerbe ;o) Igyekszem a körülményekhez képest stabilan rögzíteni magam a gerendán, mission impossible. A hullámzás még mindig fokozódik, én pedig a következő néhány órát masszívan a saját térdemre borulva töltöm. Ez az egyetlen olyan helyzet, amikor viszonylag kevéssé látom a körülöttem lévő háborgást, és így valahogy a gyomrom sem kavarog annyira. De amint felnézek, ez abban a pillanatban meg is változik, így ezt nem sűrűn teszem. Nincs már messze a csúcspont, a nyílt tengeren olyan hullámokon bukdácsolunk, hogy a hajó hol 45 fokban felfelé, hol ugyanennyiben lefelé áll, és minden egyes alkalommal, amikor az orra belefúródik a következő hullámba, hatalmas adag víz érkezik az utastérbe is. Minden illeszték recseg és ropog, valóban úgy tűnik hogy már csak pillanatok vannak hátra, és az egész ripityára törik. A hatalmas keresztgerendák, amik egyikén ugyebár jómagam is helyet foglalok, előre-hátra mozognak, de a hajó azért állja a sarat. Felemelem a fejem egy-egy röpke pillanatra, körbenézek, hát a társaság felén már rajta a mentőmellény, csupa hófehér arc, ki kis zacsiba rókázik, ki félig kilóg a fedélzetre és úgy intézi, ízlés szerint. Az arcokon rémület, többen az oszlopokat ölelgetik, a fülöpök bőszen imádkoznak. K meglepően nyugodtnak tűnik, az indulás előtti félelemnek nyoma sincs, hősiesen viseli a megpróbáltatásokat. Sőt mi több, neki jut eszébe, hogy ha az eredetileg a bőröndöknek szánt szemeteszsákokat magunkra vesszük, legalább nem leszünk újra és újra csurom vizesek minden egyes vízbetörés alkalmával. Az utastársak elismerő mosollyal nyugtázzák e frappáns ötletet, mi pedig ezek után már valóban kevésbé ázunk. A maradék két szemeteszsákot, valamint a másik esőkabátot K még kiosztja a legmegviseltebb utastársaknak, akik nem győznek hálálkodni.
Nem tudom, hogy az összesen 8,5 órás útból mennyi tölthettünk a nyílt tengeren, az előbbiekben részletezett körülmények között, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre valahára a látóhatár szélén feltűnő szigetek közé érünk, a hullámok csitulnak, és már nem ömlik be folyamatosan a víz. Felkászálódunk a felső fedélzetre, próbáljuk kissé kifújni magunk, illetve az erős szélben úgy-ahogy megszárítkozni. Egy eső még rövid időre visszazavar, de ez már nem tart sokáig, s a hátralévő utat a felső fedélzeten fekve tesszük meg. Az utastársak is szépen lassan előbújnak, lassacskán mindenkibe visszatér az élet. A kikötésnél azonban úgy nézünk ki, mintha háborúból, a legelső vonalakból jöttünk volna.
Ahhoz képest, hogy előzetesen könnyed kis sétahajókázásra számítottunk, hát valami egészen más kerekedett belőle. Akkor és ott úgy gondoltam, hogy hajóra soha többet. Aztán persze győz a józan (???) ész, s másnap már a Calamian group szigetei között hajókázunk ismét, és olyan dolgokat látunk, amikért akár már is bevállalnám az átkelést újra ;o)
